Vödörvölgyi Mikulás

Személy szerint én utoljára a Kungsledenen túráztam, így már nagyon hiányzott egy kis menetelés. A többiek többször is voltak az összel itt-ott, de nekem állandóan közbejött valami. Ezt a túrát már régebben kinéztük, rövid, abszolút nem megeröltet a 200 méteres szintemelkedésével. Kapóra jött a kirándulás, de végül csak ketten a kricharddal neveztünk be. Hétkor indultunk Bp-rõl és fél kilenckor már kezünkben volt a pecsételõ kártya. Elég sokan voltak a rajtban, ez valószínûleg a könnyû túrának ígérkezõ kirándulás miatt volt. Kb ugyanakkora tömeg tolongott a rajtban és környékén, mint az év elején végiggyalogolt HÓ-Fejérke túrán. És úgy ahogy ott, itt is szép számmal akadtak az indulók között 60-70 évesek és fiatal, szülõkkel együtt túrázó gyerekek is.

Miután megkaptuk a papírt azonnal nekivágtunk a távnak. Az idõjárás nem volt a legkegyesebb hozzának, de becsületére legyen mondva, hogy nem esett és nem is fújt a szél, abszolút nem volt hideg a levegõ, annak ellenére hogy hivatalosan már tél van, viszont a nap se sütött, ami miatt az egész táj szürkeségbe és párásságba burkolódzott. A Vörösberény-Szentkirályszabadja fõút mellett indultunk el, majd egy kirakodóvásár mellett tértünk el és haladtunk tovább a város külsõ területén.

Nem volt jó az idõ a fotózáshoz, de azért cipeltük a gépet és mindenképpen szerettem volna fotózni, még akkor is ha az idõ abszolút nem volt alkalmas erre. Az elsõ kép egy aranyos templomról készült. Gyorsan lépdeltünk a kertes házak között, egy patak mellett vitt az utunk enyhén felfelé. Tök jó kis telkek foglalták el a völgyet, a mázlistáknak a telkükön keresztül folyt át a kis patak, így saját csermellyel büszkélkedhettek.

Lassan beértünk az erdõbe és egy töltés illetve a házak kerítései közötti - néhol egész keskenyre szûkülõ részen haladtunk. Lassan elértük a Remetevölgy felsõ részét. Kiértünk egy mûútra, amely mellett már csak pár ház álldogált. Kissé nyugisabbbá vált a környék. Egy aprócska kõhídnál döbbentünk rá arra, hogy valószínûleg a töltés, ami mellett caplattunk régen egy vasúti sínpárnak adhatott otthont. Persze nekünk nincs olyan érzékünk és szemünk az ilyenekhez, mint a feherbnek, szóval ez nem biztos. De nagyon úgy nézett ki; itt a kép a hídról.

Elhaladtunk egy temetõ mellett, úgy látszik itt még él a hódolat a régi felszabadítóknak. Elértük a Veszprém - Balatonalmádi bicikliutat és ezzel a Vödör-völgyet is. A bicikliút itt szintén egy töltésen haladt, valószínûleg a korábbinak volt a folytatása. Tovabbra is minden szürkébe burkolódzott, sehol semmi szélmozgás. Itt találkoztunk az elsõ ellenörzõponttal, majd miutan pecsételtünk egy rövid emelkedõ után ismét üdülõtelkek illetve szõlõsorok, pincék mellett haladtunk.

Nemsokára elértük a leágazót Szentkirályszabadja irányába, és a túra legkeményebb emelkedõjén indultunk el a következõ pecsételõhely, az iskola irányába. A lejtõ kb. 200 méter hosszú lehetett, majd kiértünk ez erdõbõl és pár száz méterrel arrébb már látszottak a falu szélsõ házai. Az útvonalon végig rengeteg túrázó mászkált. Hamar elértük a pontot, de itt sem töltöttünk sok idõt, hanem indultunk tovább. Visszacaplattunk az emelekedõre, majd megálltunk egy kicsit zabálni.

Tíz perc után mentünk tovább. Összevissza kanyarogtunk az erdõben, majd egy völgyben indult az út lefelé, balról erdõs hegyoldal, jobbról pedig egy sziklás kiszögellés határolta a völgyet. És itt olyat csináltunk, amit ritkán szoktunk teljesítménytúrákon. Legalábbis a Ricsi meg én: felmentünk a sziklákra, hogy megnézzük a kilátást. Szerencsére nem volt meredek kaptató, hamar felértünk. Északra látszott a völgy, kb 1 km tavolságban Szentkirályszabadja házai, az iskola falai tûntek fel. A szürkeseg miatt nem volt valami fenséges a kilátás, de nem bántuk meg hogy feljöttünk. Egy picit üldögéltünk majd továbbindultunk.

Erdõben haladtunk egy patak mellett majd beértünk a Malom völgybe. Egy rövidke erdõs terep következett, majd ismét üdülõházak között vezetett tovább az utunk. Beértünk Vörösberénybe és nemsokára elértük a mûutat. A leírás szerint innen már csak le kell gyalogolni az út mellett Almádiba. Elõtte még pecsételtünk a román-kori vörösberényi templommal szemben, majd nekivágtunk az utolsó szakasznak. Végig a mûút mellett; nem volt valami izgalmas.

Végül 3 óra alatt teljesítettük a távot és miután átvettük a kitûzõt és fogadtuk a gratulációt, 3/4 12-kor már indultunk is haza. Nem volt rossz túra, jól esett egy kis mozgás, bár zavart a tömeg, a sok lakott terület és a béna idõ.