Mátrabérc

Szóval Mátrabérc. Már télen elterveztük, hogy idén elindulunk rajta. A kricharddal mentünk volna ketten, de az utolsó pillantban lemondta az egészet - hiába, nem írtunk neki emailt. A feherb felajánlotta, hogy levisznek minket Sirokra, ahonnan indul a túra, és aznap akkor kéktúráznak egyet. Most hogy a krichard lemondta, viszont a feherbék már számítottak erre a mátrai kiruccanásra, én sem mondtam vissza.

Eddigi legnehezebb túrám volt. Tény, hogy amikor elkezdtünk róla beszélgetni, akkor is jelentõs kihívásnak ígérkezett, és elsõsorban ezért is szerettük volna megcsinálni. Hogy képesek vagyunk rá és meg tudjuk csinálni. Most úgy gondolom nem fogok többször elindulni ezen a túrán, de lehet hogy ez a véleményem megváltozik.

Aki ránéz a túraparméterekre és részt vett már teljesítménytúrákon, annak már a szintemelkedésbõl, a távból és a szintidõbõl kitûnhet, hogy nem egyszerû túráról van szó. Sõt, meg merem kockáztatni, hogy az egyik legkeményebb teljesítménytúra itthon. Már többször végigmentem a Kinizsi 100-on, de az sem tûnt ilyen nehéznek, annak ellenére sem , hogy jelentõsen hosszabb távról van szó.

De mindegy az egész, a feherbék voltak olyan rendesek hogy elvittek a siroki vasútállomásig, ahová kb 1/4 7-re értünk. 7-ig lehetett indulni a túrán, az én papíromon 6.27 volt az indulási idõ. A feherb már végigment a Mátrabércen és elmondta, õ négy óra idõtartamot tûzött ki magának,hogy felérjen a 20km-es résztávnál található Kékesre.

Sokan voltak, nemcsak a rajtban hanem végig a terepen. Nem volt hideg, az idõ tökéletesnek ígérkezett. Bizakodva vágtam neki ennek a nehéz túrának, azonban ez a bizakodás többször is mélypontra süllyedt. Keveset fényképeztem, egyszerûen nem akartam megállni, sok percet veszíteni, mert több helyrõl is hallottam, hogy a pár percen túli késés esetén már nem kapja meg a túrázó a kitûzõt. Szóval virágot szinte alig fotóztam, a tájat könnyebb volt kezelni, hiszen csak elõ kellett kapni a gépet, pár másodperc és már mehettem is tovább.

Folyamatosan emelkedtünk, de nem készültem fel arra a hullámvasutazásra, ami fogadott. Kalapos tetõre fel, jó rendben van, mondom magamnak, persze hogy vannak emelkedõk hiszen minden ilyen túrán vannak kaptatók. A hegycsúcsról le, de aztán Cseresznyés-tetõre ismét fel, majd újra le. Ott nem tudtam milyen nevû hegyekre, csúcsokra mászok fel, csak most mikor írom a leírást és elôttem a térkép, most tudom nevén nevezni õket. Egyre keményebb lett a terep; a Szederjes-tetõre már meredekebb szakasz vitt fel. De azért legyûrtem. A rendkívül tiszta, felhõmentes idõben gyönyörû kilátás nyílt északra és látszottak a távolban a Tátra csúcsai is (akinek jó a szeme talán a fotón látja is). Szerencsére annyira még nem voltam fáradt, hogy ilyeneket ne vegyek észre.

A túrázók, mint valami hatalmas hangyaboly rohant elõre a távoli, Szurdokpüspökiben található cél irányába. Egymást kerülgetve, ki futva, ki csak sietve, robogott végig a néhol elég szûk, néhol elég meredek emelkedõkön és lejtõkön. Arcokkal kerülgettük egymást, hol én hagytam le valakit, hol õ elõzött vissza. Az elején még nem követtem az "inkább lassabban, mint többször meg-megállva" krichard féle taktikát és ez eléggé kifárasztott a kaptatókon.

Órám nem volt, nem tudtam hol tarthatok, az itinert nem vettem elõ, minek, hiszen a kék sávon kellett menni egészen Kékesig. De azért már zavart, hogy hol az elsõ ellenõrzõpont. Aztán az egyik hegyecske tetején kitárult elõttem az Oroszlánvár brutál meredek emelkedõje. Sajnos a fotón nem jön ki jól, de aki már járt arra az tudja milyen. Szerencsére a tövében kaptunk vizet. Nehezen mentem fel, de csak felértem. Belegondoltam, hogy még kb 48 km van hátra... Nos nem éppen a legkellemesebb gondolat. A csúcson pecsételtem, és mentem tovább. Szerencsére lefelé.

De örömöm nem tartott sokáig, mert még a Cserepes-tetõre és a Nagy-Szár-hegyre is fel kellett kaptatnom. Nehéz volt. És onnan még maradt hátra kb. 6 km a Kékesig. Itt már úgy gondoltam el vagyok késve, hátravan még rahedli kilométer, én kivagyok, nincs idõm fényképezni, nincs idõ semmire csak rohanni. Közben tovább haladtam a Sas-kõ felé, majd onnan tovább az utolsó kis meredek leküzdése után a Kékesre, azzal a gondolattal hogy kiszállok, lemegyek Mátrafüredre, közben fotózok, forrást mérek, szóval lazulok és otthagyom az egészet.

Végül felértem. Kaptam egy pohár levest, és egy pohár vizet. Kimentem a torony tövébe és ledöglöttem a fûre. Na jó, ez van. De azért még elõvettem az útleírást és megnéztem alaposabban. Elvileg kb. 4,25 óra alatt kellett volna felérni ide, mert akkor még szintidõn belül vagyok. Félrenéztem, talán ez volt a mázli, mert azt hittem hogy van kb. 10 perc elönyöm. Egy kis kaja, egy kis víz, és máris optimista énem került elõtérbe. Feladni? Hüjjje vagy szabola? És mikor láttam, hogy egy 35 év körüli nõ továbbindul, nekem sem volt maradásom. Feltöltöttem a vizes palackot és nekilódultam.

A Kékesben van egy nagyon jó dolog: csak lefelé lehet menni:) És ez sokat segített. Hamar leértem a mûútig, majd nekivágtam a Csór-hegynek. Itt már odafigyeltem, inkább lassan megyek, de nem állok meg. És sikerült is felmásznom a csúcsra. Galyatetõig nem akadt semmiféle gondom, egész jól haladtam és mikor pecsételtem Galyatetõn még mindig megvolt a hét perc fórom. Nem bírtam ki és ittam fél liter kólát:); pillanatok alatt legurult. Nem is igényeltem több pihenõt, feltápászkodtam és nekiindultam a maradék 26 km-nek.

Amúgy itt megint elnéztem az itinert, azt hittem 27 percem van, pedig csak hét volt és ez a hét perc a csillagvizsgálóra teljesen elapadt. De itt meg kellett állnom, nem bírtam ki, mert a tavasz talán utolsó leánykökörcsine mellett egyszerûen nem tudtam fotózás nélkül elmenni. Innen Mátraszentlászlóig laza terep következett és szentlászlón is csak annyira álltam meg, hogy elvegyek egy pohár cukros teát, de már azt is menetközben ittam meg.

Itt találkoztam az elsõ szakasszal, amikor se elõttem se utánam nem volt senki. A Vörös-kõre hamar felértem, itt találkoztam a feherbbel és natasával, akik Galyatetõ felé mentek a kék sávon, de megvártak engem. Adtak egy kis vizet, beszéltünk pár szót, aztán mentem is tovább. Ez a túra folyamatos harc az idõvel, minden másodpercre figyelni kell, a felesleges pihenõk megbosszulják magukat.

Feherbék mondták, hogy Ágasvárig könnyû a terep, de a hegy maga már nehéz lesz. Igazuk lett. Két részletben kapaszkodtam fel a csúcsra. És szerencse, hogy volt közben az a kis egyenesebb szakasz, fel tudtam készülni a második megmérettetésre az elsõ után. Az elõttem haladó fickó kezében ott ficegett egy GPS, megkérdeztem tõle, meg tudja-e nézni hány méteres szintkülönbséget tettünk meg eddig. A válasz meglepõ: 2030 méter. Az itiner szerint itt már kb 2200 méternél kellene járnunk! Akkor most hogy is van ez?

Felértem a csúcsra, pecsételés, de nincs megállás, gyerünk, gyerünk, gyerünk tovább! Be kell érni! Az Ágasvár másik oldala megállás nélküli, amolyan "fától-fáig" meredek lefelé, ahol nemhogy 4-gyel de még hárommal sem lehet robogni. Szerencsére nem volt hosszú -kb 400 méter, és nemsokára leértem az Ágasvári turistaházhoz. Nem álltam be a hosszú sorba a csapnál, hanem azonnal indultam tovább.

Lefelé és a vízszintes terepen simán tudtam haladni, sõt direkt megnyomtam, de amit nyertem a réven azt elvesztettem a vámon, mert az emelkedõkön nagyon lelassulva mentem fel. Igaz, megállás nélkül. Innen lefelé egy kevésbé meredek, de azért szemét szakasz következett egészen a patakig, ahonnan kb. két kilométeren keresztül kellett caplatni, hogy beérjek Mátrakeresztesre.

Többször elõfordult, hogy beálltam mások mögé, szótlanul baktattam a nyomukban, elõzni nem volt energiám, még azt hiszik kivagyiságból nyomulok, és semmi kedvem nem volt oda-vissza elõzgetni egymást ezekkel az arcokkal. Viszont jól esett valaki nyomában haladni. Alkalmi felvezetõimet azonban zavarta ez a kiskutyahûség és egy idõ után kiálltak elõlem, vagy elhúztak.

Mátrakereszetesen újra hét percem volt. Itt kb. egy liter málnaszõrt ittam meg. Keresztesen nemrégiben hatalmas flash-flood robogott végig, ami annyi házat elmosott a környéken. Most az azóta kiépített, hatalmas, kikövezett medernek épphogy csak az alján csörgedezett az a patak, amelyik anno cunamiként rontott a falura. Nem maradtam sokáig itt sem, 15.47-et ütöttek az itinerre, ami azt jelenti, hogy a Muzsláig még 6 km van hátra, 19.27-re kellene beérnem, amibõl következik, hogy a Muzslától a célig lévõ 7,5 km-re hagytam magamnak 1,5 órát. Azaz 6-ra mindenképpen fel kell érni, hogy legyen esélyem.

Nekivágtam. Itt ismét sokan voltak. Az elején egybõl nehéz emelkedõkön kellett haladni felfelé. A Nyikom-nyeregnél már látszott egy hegy. Nem hittem, hogy ez lenne a Múzsla hiszen még nem jöttem 4 km-t a Keresztesrõl. Nem is az volt, sõt még az utána lévõ sem, csak a harmadik csúcs volt az igazi. De minden eljön egyszer, és amikor megláttam mennyi idõt ütöttek a lapra nagyon megörültem: 17.21! Azaz még több mint két órám volt beérni a célba. Talán meglesz.

Ültem pár percet, minek siessek? Van idõm:)). De azért még nem voltam 100% biztos a sikerben. Továbbindultam. És pár száz méter után ismét beálltam valaki mögé, akivel beszélgetni kezdtem. És a srác nagyon sokat segített, jó húzóembernek bizonyult. Erõs tempóban mentünk, ami a vége felé már sok volt nekem, de nem álltam meg, ott csörtettem a nyomában. A Múzsláról levezetõ utolsó, meredekebb szakasz eléggé megviselt és a kiszáradt Diós-patak medrében le kellett ülnöm pár percre. Nem gyõztem hálálkodni a srácnak, hogy végig kitartott mellettem.

De innen már nem volt megállás! Végig lejtõs, földút, majd pár kanyar és ott álltunk az iskola elõtt:)Az idõm 12:22:) Ahhoz képest, hogy a Piszkéstetõn 0, azaz nulla percem maradt, egész szép. Nagyon sajnálom, hogy a társaságból senki nem osztozhatott velem az örömben, amit a célbaérés nyújtott. A szervezés kiváló, nagyon sok helyen kaptunk folyadékot -igaz, kaja nem volt, vagy csak egy helyen- , én még életemben túrán nem ittam annyit mint itt : kb 8 litert. A túra eleje a legnehezebb, amíg az ember 1500 méteres szintkülönbséget leküzdve, végighullámvasutazva a tájat feljut a Kékesre, ráadásul alig több, mint 4 óra alatt. Még az utolsó Múzslás szakasz sem olyan eszméletlen fárasztó. Sérülések a szokásosak: pár vízhólyag, combhajlat kidörzsölve, de mit számítanak ezek a Mátrabérces kitûzõ mellett!:)