Ôrség 50

Már régóta szerettünk volna elmenni az Õrségbe túrázni, és eldöntöttük, hogy idén nem hagyjuk ki, és már jó elõre elhatároztuk, hogy eljövünk az Õrség 50-es teljesítménytúrára. Tény, hogy a társaság eddigi legdrágább hazai túrája volt, de nem mondanám azt, hogy pénzkidobás történt. Elõzõ nap mentünk le, és a szervezõk által biztosított szálláson töltöttük az éjszakát a használaton kívüli Õrségi fogadóban. Másnap reggel korán keltünk, és mi voltunk az elsõ két induló. Ilyen se történt még velem, hogy elsõ induló legyek egy túrán:) A túraparaméterekbõl elõre látható volt, hogy itt nem lesznek hatalmas hegyek és nehéz kaptatók.

A túra egy nagy kört ír le Õriszentpéterrõl északnyugatra. Nyugatra indultunk el, de nem a megadott útirányon, ugyanis feherb látott egy kutat míg a start felé mentünk, és elhatározta, hogy ki akarja inni. Szóval arrafelé kerültünk egy kicsit, majd mentünk tovább Szalafõ irányába a Dél-Dunántúli kék jelzésen. Hamar kiértünk a városból, majd egy kilométernyi mûút után meg is találtuk az elsõ ellenõrzõpontot egy Árpád kori templom mellett.

Mentünk tovább, margarétától és boglárkától fehér és sárgába borult virágzó rétek mellett vitt az utunk, majd betértünk a Zala folyó mellé. Meglepett az itt még patak Zala. Én egy aránylag gyorsabban folyó patakot vártam, - amolyan tipikus patakot, mint pl. a Bükkös-patak Szentendrénél - de ehelyett majdnem egy állóvizet találtunk, amely alig folydogált valamicskét. E jellegbõl adódóan a víz nem is volt tiszta, de mégiscsak a Zala volt.

A feherb aggódott, hogy süt a nap, kevés felhõ, túl meleg van, és emiatt nõ a besugárzás, ami a jelenelegi idõjárási helyzetben ( -2 SSI ) simán generálhatja a zivatarfelhõket. De szerencésre nem történt semmi, az a pár robaj, amit késõbb Orfalu után hallottunk nem dörgés volt, csak állítólag valami robbantás. Végül nem történt komolyabb meteorológiai esemény, elõször csak vékony fátyolfelhõk jelentek meg az égen, majd ezek vastagodásával a nap is eléggé bágyadtan sütött.

Átkeltünk a Zalán párszor - a Szala menti tanösvényen haladtunk - majd beértünk Szalafõre. (azért Szalafõ és nem Zalafõ, mert itt a Zala patakot már Szala pataknak hívják ). A pont pont egy skanzen mellé települt, így futólag megnéztük a házakat is. Amúgy a falvak nagyon hangultatosok errefelé, tiszták a porták, és fantasztikus házak épülnek. Szalafõ végén elhaladtunk egy hatalmas - talán kétszáz éves - impozáns tölgyfa mellett, majd mentünk tovább Pityerszer irányába a mûúton. A pityerszeri ellenõrzõpontra eléggé megkésve érkeztünk: a 9 kilométert majdnem két és fél óra tettük meg. Ez eléggé lassú. Igy simán lehagytak minket elég sokan. Persze nem ez a lényeg, hiszen ez nem verseny. Az oka a lassúságnak valószínûleg az volt, hogy elég sokat fényképeztem, és még nem jöttünk bele a gyaloglásba. Bezzeg a végén!;)

Itt még mindig virágos mezõk mellett vitt az utunk, majd Pityerszer után szép lassan beértünk az erdõbe. Egy jó minõségû murvás úton haladtunk. A 30-asok Pityerszernél eltértek, így most teljesen egyedül voltunk a feherbbel. Errefelé már jártunk egyszer: másodéves szakmai gyakorlatra mentünk a farkasfai meteorológiai állomásra (amely azóta már megszûnt), és akkor biciklivel tekertünk errefelé az erdõben. Jó hosszú szakaszt kellett letudunk a következõ ellenõrzõpontig, amelyet Orfalu után az erdõben találtunk meg. Megpróbáltuk megkeresni a Zala eredetét, amit a térkép szinte közvetlen a turistaút mellett jelzett. Nos, be is tértünk valahova, és találtunk is valamit (dagoványos, állóvizes, pocsolyás terület), de nem tudjuk biztosan, hogy vajon tényleg a Zala forrását látjuk-e?

Itt volt a túra legnyugatibb pontja, innen már kelet felé mentünk. Továbbra is erdõben haladtunk. Méghozzá fenyvesben. A fenyõk sajnos nem azok az igazi Kárpátok, illetve Alpokbeli hatalmas fenyõk voltak; a fák eléggé fel voltak kopaszodva, de a kellemes fenyõillatot így is éreztük. Továbbra is kettesben haladtunk az erdõben, emelkedõknek nyoma sem volt; az Õrség tipikusan azoknak való, akik szeretnek kirándulni, de nem szeretik az emelkedõket. Nos, az Õrség az õ helyük: vadregényes, érintetlen, erdõkkel borított - legalábbis ez a része - és akármennyire is furán hangzik, egyetlen komolyabb emelékedõ sincs. Farkasfa környékén kissé dombosabbá válik a táj, ahol van egy két rövidebb emelkedõ, de ez semmi.

Farkasfán a kocsmánál találtuk meg az ellenõrzõpontot. Itt kaptunk zsíros kenyeret és italbónt, amit beválthattunk amire szerettük volna. Itt pihentünk vagy 10 percet, kólát ittunk, majd dél elõtt valamivel indultunk tovább. Itt jött a túra talán "legkeményebb" emelkedõje, amíg felcaplattunk a Kiserdõig. Innen továbbra is erdõben haladtunk, a délnyugati szél egyre intenzívebben fújt néhol, aminek eredményeképp a fenyõfákról a tobozok halk puffanások között pottyantak le a földre.

Ezen a környéken sem volt szinte semmi szintkülönbség, így nagyon jó tempóban tudtunk haladni. Természetesen továbbra is erdõkben, kivéve a Hosszú-rétet,ami egy elég nagy, virágokkal sûrûn beborított, kicsit dombocskás rét. Minden érintetlen, fantasztikus volt:) A fátyolfelhõk egyre vastagabbak lettek így nem volt hatalmas meleg sem. Kondorfán kellett ismét pecsételnünk, ahol a 30-as távon résztvevõk ismét visszacsatlakoztak az útvonalra, így hirtelen eléggé megnõtt a túrázók száma. Itt is egy kocsmában volt a pont, de nem maradtunk sokáig hanem indultunk tovább. Egy kis emelkedõ, majd egy kis lejtõ, és máris a Dórétnél találtuk magunkat. A környéken az erdészet tevékenykedett, és valószínûleg vizes idõszakban járhattak erre, mert legalább fél méter mély keréknyomok csúfították el az utat, és tették nehézkessé a járást. Még szerencse, hogy aránylag száraz volt a terep, mert különben olyan sárdagasztás lett volna, hogy csak na.

Már elég messzirõl hallottunk valami dörrenésfélét, de fogalmunk se volt mi okozhatja a zajt. Az mondjuk nem volt megnyugtató, hogy pont arrafelé vitt az utunk, és az egyik kanyarban el is kellett térnünk a kijelölt útvonaltól.A pukkanások általában kettesévél követték egymást, és a feherb felvetette, nem lehet-e hogy agyaggalamblövészet van-e? Aztán lehet hogy volt benne valami, mert mikor kiértünk a mûútra egy kellemes felirat fogadott minket. A sebességünk egyre gyorsabb lett, ráadásul úgy, hogy észre se vettük. Az ellenõrzõpontok közötti távolságokat hamarabb tettük meg, mint azt feherb megbecsülte. Nagyon belejöttünk, a végén már majdnem hatos átlagot mentünk. És az egészben az volt a furcsa, hogy úgy éreztük, mintha lassultunk volna. De ez nem lehet, mert a GPS és az itiner nem hazudik.

Innen hamar beértünk Ispánkra, majd itt is a kocsmában pecsételtünk, és rögtön indultunk tovább az utolsó ellenõrzõpont, a Disznós tetõ irányába. Kiértünk egy elég nagy irtásra, ahol most is dolgoztak a favágók: a fenyõfák hármasával dõltek kifelé, többek között azok is, amelyekre a zöld sáv volt felfestve. Persze könnyen megtaláltuk az utat, és miután átvergõdtünk a kidõlt fákon, folytattuk utunkat. A Disznós-tetõn pecsételtünk, majd kiértünk egy ótvar nagy virágos rét mellé. Elsõ nekifutásra el nem tudtuk képzelni, vajh miért nincs ez a terület bevetve valamivel? Aztán késõbb arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínûleg a nemzeti park miatt nem lehet felszántani ezt a területet.

Innen már hamar beértünk a célba, és egész jó idõt futottunk annak ellenére, hogy a túra elején eléggé elpöcsörésztük az idõt.