Csepel 20

Ezen a havas-szeles decemberi hétvégén nem volt jobb dolgunk, mint elmenni egy jó kis síkvidéki túrára a Csepel-szigetre. Az 50 km nem vonzott annyira, rövidebb távot választottunk. És, ha már nagyrészt úgyis a piroson mentünk, vettünk egy Pest Megyei Piros igazolófüzetet is.

Juhi természetesen nem nevezett. Néha rájön ez az érzés, és akkor ki***** mindenkivel azzal, hogy nem nevez, de természetesen nem is kér a juttatásokból. Most is ez történt. A ráckevei kastélyban volt egyébként a rajt, onnan rögtön dél felé, a céllal teljesen ellentétes irányba indultunk el. Az elsõ ellenõrzõ pont a temetõben volt, a túra névadójának, Horváth Nepomuki Jánosnak a sírjánál. Ekkor már szakadt a hó, de még nem esett jelentõs mennyiség. Szerencsére erre számítottunk, mindenki jól be volt öltözve. Ahogy elhagytuk Ráckevét egyre kellemetlenebbül fújt szembe a szél. A pusztában gyalogoltunk, porzott a hó körülöttünk, ahogy fújta a szél, és csak sokadik próbálkozásra sikerült úgy raknom a sálamat, hogy ne fagyjon le az orcám. De gondoltam, 20 km-t csak túlélek ilen idõben is. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ha nem fagyott volna, akkor dagasztottuk volna a sarat, mint a disznók.

A vízmûnél elértük a következõ pontot, kaptunk almát, de valahogy rohadtul nem kívántam, inkább eltettem a táskámba. Felmentünk a Duna gátjára, és észak felé fordultunk. Kezdetben még nem a gáton, hanem a gát és az ártéri erdõ közti úton mentünk, de pár km múlva felmentünk a gát tetejére. Ez egy röpke 6 km-es szakasz volt. Itt értem el a holtpontot. Csak mentem-mentem lefelé nézve, ezzel is minimalizálva a pofámat eltaláló hópelyheket, amiket a metszõ északi szél ránk hordott. Egyszer krichard telefonált, kb. 35 másodpercig beszéltünk, de ez alatt elfagyott a kezem, mert kesztyûben nem tudtam volna kinyitni a telefont. Milyen jó, hogy krichard nemcsak nézni tud gyorsan, de beszélni is! Ha lassabban beszélõ-gondolkodó emberrel telefonáltam volna, akkor most már a mûvégtagosnál állnék sorba új ujjakra várva.

Viktor és Ági elõl voltak, én Katikával mentem, takartam neki a szelet. Atis a végére maradt, jó pár perccel lemaradva. Amikor le kellett térni a gátról megvártam, és kisvártatva el is értük a leveses ellenõrzõ pontot a Duna-parton, Szigetújfalu mellett. Nagyon jókor jött a meleg leves, és ha már megálltunk, ettem is egyet gyorsan, mert kezdett korogni a gyomrom. Már csak 6 km volt hátra, és ehhez kb. 2 óránk, simán beérünk, akármilyen az idõ.

Szép erdei úton értünk be a faluba, ahol rögtön bementünk a szemközt lévõ kocsmába. Megmelengedtük magunkat, ettünk még egyet, volt kávé meg forralt bor. Teljesen megújulva léptünk ki az ajtón, és a piros nyomvonalát követve mentünk tovább a következõ faluba, ami már a célt jelentette nekünk. Már elég tetemes mennyiségû hó lehullott, autóval az utakon csak nagyon óvatosan lehetett haladni, A temetõt elhagyva rövidesen elértük a HÉV-síneket, és ezek mentén mentünk be a célba, a szigetcsépi vasútállomásra. Egyszer a nyomokat követtük, és letértünk a jelzett útról, belekeveredtünk az ûrszelvénybe, és szembõl a HÉV is jött éppen. Nagy dudálás, mi a töltés oldalába leugrottunk. Elvileg a piros sávon kellett volna mennünk, de azt az utat nem találtuk, egyszer csak piros keresztté változott a jel, ez ment a sinek mellett egészen a célig. Szigetcsépen még lazák voltunk, hogy van egy csomó idõnk, de a vasútállomásra érve láttunk, hogy még 5 perc, és kifotuttunk volna az 5 órás szintidõbõl.

Ott kaptunk téli fagyit. Én kértem egy dupla csokoládét jó sok pisztáciával. De sajnos a pisztácia elfogyott, csokoládé meg nem is volt :(