Hocher Sonnblick

Elég szép idõ lett erre a napra, nagyon kevés felhõ úszkált az égen. Egy-két gomoly burkolta be csak a hegytetõket, de semmi veszélyt nem rejtettek magukban. 9 euroba került, hogy feljussunk, ennyit kellett leperkálni a mautstellén. De le van szarva, megért ennyit ez az út. Próbáltunk okulni az elõzõ hegyi túrákból, így elõre le lett mérve a út hossza, a meredekség, egy csomó vizet vittünk: csak mi ketten 6 liter folyadékot cipeltünk .

Kolm-Saigurn falu 1600 m magasan terül el, és gyakorlatilag pár házból áll csak, amibõl kettõ vendégház. Fel lehet látni a Sonnblickre, kivehetõ a meteorológiai állomás épülete. Három helyre megy fel kötélpálya, de egyik sem a turistákra specializálódott. Két hüttéhez, és a meteorológiai állomáshoz megy fel teherlift. A feeling hasonló volt, mint az elõzõ nap: havas hegycsúcsok, alattuk egy csomó vízesés zúgott lefelé. Krichard tanácsára nem rohatnunk, hanem lassan lépkedtünk felfelé egyenletes tempóban, hasonló stílusban, mint elõzõ nap: mi Natasával kissé lemaradva, de Szaboláék mindig bevártak minket.

Mivel elég magasról indultunk, gyorsan elértük az erdõ határát. Innen már csak kövek, és kisebb füvek, virágok tarkították a tájat, és ahogy felfelé haladtunk ezekbõl is egyre kevesebbet találtunk. Az elsõ szakasz a 2100 m magassan lévõ turistaházig elég meredeken kapaszkodott fel. Több út is vezetett a menedékházhoz, mi a legrövidebbet, de egyben a legmeredekebbet választottuk. Itt ittam elõször, kapásból majdnem egy liter elfogyott. Egy tehéncsordánál is meg kellett állni, mert egyikük elállta az utat. Hiába mondtuk neki, hogy menjen már odébb, az ösvényen nincs semmi legelnivaló, nem tudtunk utánozni az osztrák tájszólást, így nem is értett minket. Kénytelenek voltunk mi megkerülni.

Egész jó idõben értünk fel az elsõ hüttéhez, ahol lepihentünk, kajáltunk, csokiztunk, erõt gyûjtöttünk a következõ szakaszhoz. Fel lehetett tölteni a vizes palackokat is olvadó hólével, igaz ez kevésbe oltja a szomjat, mint az ásványvíz. Húsz perc pihenõ után indultunk tovább. Eleinte szintben haladtunk, sõt egy kicsit lefelé is, majd át kellett kelni egy kicsi, de annál sebesebben rohanó patakocska hídján. Innen láttuk elõször a Sonnblickról induló gleccser alsó végét. A fehér hó alól a meredek szakaszokon kilátszott a szürke jégtömeg. A mi utunk természetesen nem erre haladt, hanem egy kisebb-nagyobb kövekbõl álló hegyoldalon emelkedtünk. Itt is szerpentin kanyargózott a hegyoldalban de korántsem annyira meredeken, mint az elsõ hütte elõtti kaptató. A következõ menedékház 2700 m magasan feküdt, addig csak egyszer álltunk meg hosszabb idõre, de akkor is csak egy ivás meg rövid pihenõ erejéig. A kövek között itt is mormoták éltek.Visszanézve láttuk a már elhagyott menedékházat, néha a messze lent a völgyben lévõ falut is. Tûrhetõ iramban haladtunk, én sokkal rosszabbra számítottam. Azt vettük észre, hogy a gleccser jégtömbje, amelyre az elõbb még fel kellett néznünk, most egyre lejjebb kerül, ahogy mi egyre magasabbra megyünk. Ahogy emelkedtünk az út menti kövek egyre nagyobbak lettek, néhol valami omlás az útra is hordta a köveket.



Egyre nagyobbak lettek az úton keresztülhúzódó \"hóátfolyások\", és két kisebb gleccserszerûségen is keresztül kellett vágtatni. Kb. 50 m-t kellett rajtuk lefelé megtenni, majd a másik oldalon ugyanennyit felfelé. A két kis gleccser között egy nagyobb kõhalmot találtunk, rajta egy csapadékmérõvel, aminek a karimája kb. 3 m magasan lehetett. Gondolom, hogy télen se takarja be a hó. Innen kezdõdött igazán a \"very alpine environment\". Igaz ugyan, hogy eddig is talákoztunk hóval meg kövekkel, meg nagyon szép havas hegyek a távolban, de most kerültünk igazán közel egy hegycsúcshoz. A kövek még nagyobbak lettek, utat már nem lehetett közöttük kivenni, és ahol nem nagy szikladarabok borították a talajt, ott össze tudott gyûlni a hó is. A második hütte, 2700 m-en is nagy sziklatömbök közé épült. Itt kajáltunk másodszor, megetetve a hüttenwart kutyáját is.

Továbbra is hasonló volt az út stílusa; a kövekre pingált piros csíkot, pöttyöt követtük. A sziklák nem mozdultak el, ás általában stabilan álltak egymáson,de egy-egy ingadozott, mikor ránehezedtünk. A legkisebb 10 cm-es átmérõvel rendelkezett, de több méteresek is akadtak közöttük. Alattunk a Vogelmaier-Ochsenkar gleccser havas felszíne húzódott. Az út a kövek alkotta gerincen ment fölfelé, amit szabola már elõre kiszúrt. De a gleccser tetején láttunk lábnyomokat a hóban, amik szintén felfelé tartottak. Úgy döntöttünk, arra megyünk, mert talán egyszerûbb hóban haladni, mint a köveken botorkálva. Lefelé pedig mindenképpen gyorsabb lesz. Szabola ment elõre, õ tapodta ki a lábnyomokat, mi pedig követtük. Még kétszer álltunk meg pihenni a havas emelkedõn azokon a helyeken, ahol egy nagyobb sziklára le lehetett ülni. Egy parás hely akadt út közben, ahol egy csúszós és elég vékony peremû szikla okozott kisebb fennakadást. És ha véletlenül megcsúszik itt az ember, akkor bizony nem a puha hóra esik, hanem a sziklára, onnan pedig tovább egy szakadékba, rá a gleccserre. Mondanom sem kell, visszafelé meg is csúsztam, amikor a bal oldalamon egy nagy kõbe akartam kapaszkodni.

Nem tudtuk mennyi van hátra, ugyanis nem láttuk a csúcsot. Egy kisebb bukkanó pont eltakarta. Azt beszéltük, hogy ha a kis bukkanó után nem látjuk meg a házat a csúcson, nem megyünk tovább. Szabola már látta a ház antennáit, amikor pont egy felhõ ért a csúcsra, ami teljesen be is takarta azt, és vele együtt a szél is feltámadt. Majd amikor a felhõ tovaúszott, egyszercsak megjelent elõttünk a ház, gyakorlatilag karnyújtásnyira.

Panorámakép 3000 méteren a gleccserrõl és az elszánt túrázókról, akik valahol a kép bal oldalán nyomulnak

10 perc hóban való menetelés után meg is érkeztünk. Bent a fogadóban ettünk egy meleg levest, és fél ötkor indultunk is lefelé. Az étteremben is fotóztunk, és - a Großglocknerrel a háttérben - kint a ház elõtt is lefényképeztük magunkat. Szabola memóriakártyája már betelt, így már csak a mi fényképezõnkkel lehetett megcsinálni a fotókat.

Nem nagyon izzadtunk a csúcson, aznap +7 fok volt a maximum, de a valaha mért legmelegebb is csak +15 fok. A menedékházban fel is tüntették ezeket a meterológiai rekordokat. Kijõve a meleg házból, fel kellett tehát öltöznünk, és lefelé, menet közben fokozatosan vettük le magunkról és tettük el a meleg holmit. Ugyanazon azúton mentünk vissza, persze már nem nagyon kellett pihenni. Én ott bénáztam, ahol a hóban szikla mellett kellett menni, a Natasa meg a sziklás részen. De egész jó idõben leértünk. Viszont akadt három olyan szakasz, ahol felfelé kellett menni: kétszer a kis gleccsereknél, egyszer pedig az alsó hütte elõtt. A sok lefelémenet után ezeket kifejezetten kellemetlennek találtuk, még akkor is, ha nem tartottak sokáig. A nagy hegyek miatt árnyékban haladtunk, szinte végig a lefeléút során, és ekkor éreztem elõször, hogy kurvára leégett a kezem, a nyakam, az arcom, de még a fülem is. A napszemüveg persze látszott a pofámon.