Boncsos-tetõ kirándulás

Tavaszi négynapos kéktúránk második napján egy kis kitérõ kirándulást tettünk. Páran elkezdték az EMDT-s csúcsrajárós túramozgalmat, emiatt mentünk fel a Boncsos-tetõre. Amúgy is kiváncsi voltam arra a fennsíkra, és a - mint késõbb kiderült - krátertavakra, amelyek a térképen mocsárként voltak feltüntetve. Ma Sanyi inkább pihent, nem jött el velünk a Boncsosra, csak a Kõtengerhez, ami Szentbékkálla határában van.

Rövid szabad program volt itt a túra résztvevõinek. Lehetett ládázni, sziklát simogatni, fényképezni össze-vissza, és felmászni egy ingókõre, és májerkedni, hogy milyen bátrak vagyunk. Sanyi visszament a faluba, mi meg észak felé vettük az irányt. Délnyugat felõl közelítettük meg a hegyet. Mivel nem sok jelzett út van arrafelé, a térkép és a GPS alapján mentünk. Nem volt nehéz a hegy lábához eltalálni, onnan már bajosabb volt. Nyílegyenesen ugye nem volt nagyon célszerû, nemcsak azért, mert meredek, hanem mert nem tanácsos a szõlõskerteken keresztülcsörtetni csak úgy. A valóságban jóval több út volt, mint a térképen. Megpróbáltam minél többet utakon menni, és nem toronyiránt. A hegyoldalból lehetett fényképezni a tanúhegyeket, de a klasszikusok mellett Hegyesd és a Haláp is szép volt ebbõl az irányból.

Mivel a hegytetõn nincs kilátó, és erõd borítja, onnan abszolút semmi kilátás nincs. Beérve az erdõbe jobbra-balra kószáltunk, de azért sikerült rálelni a térképen is feltüntetett erdei nyiladékra. Ezen már csak azt az utat kellett belõni, ami egy határozott jobbkanyarral felvisz a csúcsra.

A csúcson jobb híján zabálás volt a program, a játékban részt vevõk felírták, hogy milyen színû annak a valaminek a valamije, és röpke húsz perc múlva indultunk lefelé. Igazából nem volt konkrét tervem, hogy merre menjünk, csak úgy kószafaszálni akartam a fennsíkon, aztán csak elérünk valahova. Eredetileg a hegy északi oldalában lévõ Szentkúthoz akartam volna menni. Amikor a feladat kitalálásakor feljöttem ide, akkor onnan jöttem fel. Illetve arra mentem le. A hegy északi oldala jóval meredekebb, törmelékesebb, sok a bazaltkõ, de vadregényesebb is. Nyáron sok a dzsindzsás rész. Most, ha arra mentünk volna, akkor nagyjából ugyanide vissza is kellett volna jönni, így inkább dél felé indultam el.

Az OKT a Fekete-hegyen épphogy feljön erre a magaslatra, rögtön le is vág róla. Egy árva sárga háromszög jelzés van felfestve, de a csúcsra az sem jön fel. Elsõ körben arra gondoltam, hogy erre leljünk rá. Ligetes részeken, nyílegyenes, kõfal határolta utakon mentünk a Cserkás-tó irányába. Ez egyike az említett krátertavaknak, sûrûn benõve náddal, és sok helyen még be is volt fagyva. Hiába volt már napok óta tizen sok fok, ez még nem olvasztotta meg a sokáig árnyékban lévõ tó jegét.

Innen tulajdonképpen végig ezen a sárga háromszög jelzésen mentünk le a faluba. Közben elhaladtunk a Monostori-tó mellett, ami már a medrébõl is kiöntött, majd késõbb a Bika-tó mellett egy fenyõfa alatt leheveredtünk pihenni egyet. Pont dél volt, akár aludni is lehetett volna. Berci jelezte, hogy jön valaki, de ekkor már az illetõ ott állt mellettünk. Amúgy nem sokan kirándultak a fennsíkon, ezen a részen is csak azért, mert közel van az Eötvös-kilátóhoz. A kilátóba persze mi is felmentünk, ahonnan be lehetett látni az egész Káli-medencét, a hegyeket, a Balaton déli partján a Fonyódi-hegyet. Épp égett a nádas valahol, és olyan volt, mintha kitört volna a Badacsony.

A Keleményes-kõ kilátóhely felé mentünk le a faluba, innen Szentbékkállára, illetve nyugatra van kilátás. Nincs kilátó, ez csak egy sziklakiszögellés. Nagyon meredek az út, fától fáig haladtunk. Az erdõ mélyén a völgyben kis patak folyik, ez is teljesen be volt még fagyva. A jég alatt valahol hallani, hogy csörgedezik a víz.