Mixnitz

Bevallom õszintén, a túrára való jelentkezés egyik meghatározó mozzanata a 2 éve itt fogyasztott csokis (+ valamilyen alkoholba áztatott pikáns) körtés süti volt; de gyorsan csalódnom kellett, amikor a túra végén a nénik közölték, hogy már nem szerepel a repertoárban…
no de addig még hosszú út állt elõttünk.

Az ottani, magyarországi viszonyoknál halkabb vasútállomás mellett szálltunk le a buszról, majd Mixnitzbõl kifelé tartva szembesültünk az emberes medve faragványokkal, - a hangulatot megalapozandó.

A falusi „rengeteget” követõen egy kisebb vízesés és egy aljas emelkedõ terpeszkedett elõttünk, az erõnlét hiánya több ember esetében már itt megmutatkozott.

Elérve a Barenschutzklamm bejáratát, megváltottuk a jegyünket, majd nekiveselkedtünk a vetõdésnek.

A 1,5 km hosszú Medveölõ-szurdok érdekessége, hogy közel 170 létra/fahíd (megközelítõleg 2900 lépcsõfok ) vezet a helyenként lezúduló, olykor meg-megbúvó vízesés mellett, fölött; élményt nyújtva bármely korosztály számára. (Egyetlen negatívumként a korlátok szûkösségét említeném meg – ergo igazán testesebbeknek nem ajánlott.)

Györgyünk már az elsõ néhány létránál közelebbi kapcsolatba került a természettel, amikor is az elejtett vóki-tókit szedte fel a mélybõl. Ezt az óment nem vehettük elég komolyan, így történhetett meg az eset, hogy a 96. létránál a fényképezõ - egyensúlyát vesztve - kiesett kiskacsójából és csak pattogott, pattogott és pattogott, mígnem hangtalan sikollyal a mélybe vetette magát.

Néhány kósza kísérletet tettünk, hogy megtaláljuk a masinát, de mindhiába – csak sejthettük, hogy hol rejtõzött.

A létrákat magunk mögött hagyva felértünk a Guten Hirten hüttés tisztásra, átadva magunkat egy kis pihenésnek, egyben erõt gyûjtve a csúcsra menetelhez.

Utóbbi igazi versenyfutás volt az idõvel, ugyanis a messzi távolban esõfelhõk gyülekeztek.

Felfelé a szint enyhülést nem tûrve vezetett a keresztig. A kisebb-nagyobb sziklák segítséget nyújtottak, míg az apróbb törmelék fõként lefele nehezítette a menetet.

A csúcstól nem messze már komolyabb dörgések figyelmeztettek, jobb lesz mihamarabb visszafordulni, de ilyen közel a Hochlantsch-hoz már nem tántorodhattunk meg.

A kötelezõ csoportképet elkattintva (hisz nem mindenki dobálja a szurdokba a fényképezõjét, igaz gyuri?), alig idõztünk a csúcson, jobbnak láttuk, ha mihamarabb visszafordulunk.

Lefelé útba ejtettük a St. Jakob Haus-t, ahonnan néhány lépcsõ vezet le egy elbûvölõ fa kápolnához.

Hál’istennek csak az utolsó 10-20 létránál kapott el bennünket a felhõszakadás, így hatványozott figyelemmel kellett lépkednünk a csúszóssá vált fa fokokon.

…és hát a célban, a célban nem volt csokis süti. :(