Iszkiri 25

Egy idõben elhatároztam, hogy ha elmegyek egy teljesítménytúrára, akkor mindig annak leghosszabb távjára megyek. Így aztán sorra jöttek a 40-es, 50-es túrák, de akkor még a százas is belefért. Természetesen ez már jó régen volt, már arra sem emlékszem, hogy mikor gyalogoltam 50 km-t, nemhogy százat. Így ez az elhatározás most sem éledt újra, a száz km-es táv meg sem fordult a fejemben, ahogy a 65-ös sem. A 45 és 35 még talán, de ott nem ugyanaz a rajt és a cél, a kutyával meg macerás a tömegközlekedés. Persze nem megoldhatatlan, de azért mégis. Így maradt a második legrövidebb táv, ami egy kényelmes körtúra.

A rajt után át kellett menni a vasútállomás feletti felüljárón, majd sétálni egy jó km-t, és felmászni a Zuppa-tetõre. Illetve a túra útvonala elmegy alatta, de mi felmentünk a kilátásért és a ládáért is természetesen. Nyílegyenesen megy fel rá az erdei nyíladék, ami elég izzasztó volt. De hát a nyíladékok már csak ilyenek. A hegy alján volt az elsõ, egyben utolsó elõtti ellenõrzõpont.

Szár felé haladtunk tovább, átkeltünk az 1-es úton, majd a vasútállomás alatt, és rövidesen a faluban is voltunk. Elég unalmas rész volt ez. Meleg is volt, és elég sokat mentünk aszfalton a faluban. Beértünk aztán immár a Vértes erdejébe, elmentünk a Körtvélyesi torony mellett, és egy jó hosszú, erdei egyenes ösvény végén újra pecsételtünk. Most már csak annyi volt a dolgunk, hogy leereszkedjünk Körtvélyespusztán és a Mária-szakadékon át a faluba.

Nagyon jó idõt mentünk. 5 felett volt az átlagsebességünk, ami azért is jó, mert ebben benne van két ládakeresés is, az egyik ráadásul kitérõvel. Nem mondom, hogy nem tudtam volna még gyalogolni, de akkor és ott ez megfelelõ táv volt. És mivel baromi hamar beértünk, hazafelé beugrottunk Szárra, ahol felnéztünk a vasúti bevágás tetejére is, ahol remek együttállásokat lehetett fotózni.