Sproni-hg kirándulás

Az Elsõ Magyar Dendeocse Társaság történetében még nem fordult elõ, hogy a Soproni-hegységben túrázzanak, és arról leírást írjanak. Ennek is véget kellett vetni egyszer! Annyi volt csak, hogy a Csúcsrajárós mozgalmunk elõtt egyszer felugrottam a Magas-bércre. Leírás azonban errõl nem készült.

Több napot voltunk Sopronban, ez a leghosszabb túra volt ez idõ alatt. Nem a szokásos térképet töltöttem fel a GPS-re, és csak a helyszínen vettem észre, hogy a turistautak nincsenek rajta kiemelve. Az jelölve volt, hogy merre vannak az ösvények, de hogy melyik a jelzett, és melyik nem, az nem derült ki. Papírtérképem nem volt, így sokszor jelzetlen úton mentünk, ami a valóságban be volt nõve, vagy esetleg nem is létezett, egyszercsak vége szakadt. Ez jelentõsen meg tudja növelni a menetidõt, és mivel hosszú túrát terveztünk, délután pár programunk is volt, jó korán elindultunk. Ágfalva volt a kiindulási állomás.

Már itt akadozott egy kicsit az útkeresés, de aztán csak megtaláltuk a piros jelzést, ami felvitt minket a határ irányába. Jobbra-balra kanyargott a jelzés, néha elég nehéz volt követni. Valahogy azt vettem észre, hogy errefelé a jelzések minõsége nem olyan, mint amit megszoktam a Budai-hg-ben. Sok el van kopva, nem egyértelmû a felfestés (vagy régen az volt, de mára egy-két fa hiányzik, amin anno jelzés volt), a keresztezõdésben nem lehet eldönteni, hogy merre kell menni. Ilyesmiken akadtam fent. De végül is nem volt fatális a probléma, GPS volt nálunk.

Egy helyen el volt az út kerítve egy kerítéssel. Viszont mellette ki volt taposva az út. Mivel nekünk is arra kellett menni, elmentünk mellette, de nem sokkal késõbb, ahol a kerítés elkanyarodott, vissza tudtunk menni a normális útra. A turistaútról is letértünk egy kicsit, amikor a Fehér úti tónál lévõ ládát kerestük meg. A horgászok nem nagy örömére a kutya bele is ugrott a tóba. A tótól rövid aszfaltos út, majd kis emelkedõ következett, és el is értük a határt. Magukat a határköveket nem láttuk, egy nyírjes jelölte a határvonalat, másutt fenyõerdõ volt. Elvileg erre vezet a zölddel jelölt vasfüggöny turistaút, de alig láttunk zöld jelzéseket. Az Asztalfõ nevû helyet céloztuk be, ami egy magaslat a határon. Ez az a pont, ami a legnyugatibb pontja lenne az országnak, ha az Õrségnél nem lenne egy nagyobb kidudorodás nyugat felé. Kis túlzással, innen már visszafelé mentünk.

De azért a lényeg még hátravolt. Elõször is felmentünk a Magas-bércre, a kilátóba, amely a Soproni-hegység legmagasabb pontján van. Sok kilátó van a hegységben, szinte mindegyikrõl jó a kilátás Sopronra. Na, ez az egyetlen, ahonnan nem látszik a város. Rövid kajálás, majd a határvonalon tovább dél felé. Átruccantunk egy kicsit Ausztriába is, Ilonaaknára. Rögtön ott kezdõdik a falu a határkövektõl 50 m-re. Ennek magyar változata Brennbergbánya, ami Sopronhoz tartozik, és innen alig 1 km-re, és kicsivel lejjebb van. Ez kitérõ volt ugyan, de betértünk egy láda, és egy kis frissítõ kedvéért. A kánikulát az erdõben el lehetett viselni, de azért jól esett a hideg kóla meg sör.

Vissza kellett menni a határra, ehhez a piros kereszt jelzés kínálkozott. De volt rövidebb útvonal is a következõ cél, Büdöskút felé. Igaz, jelzetlen, de csak megoldjuk valahogy. Itt futottunk bele a megszûnõ utak problémájába, de végül is sikerült átvergõdni dzsindzsáson meg vízmosáson, és elértünk a határon futó utat. Érdekes, az osztrák oldalon hasonló út futott velünk párhuzamosan. A Büdöskúti forrás nem mûködött, illetve csak a foglalás alatt szivárgott víz. A kutya azért tudott inni kicsikét.

A Béke-kilátónál megint hosszabban pihentünk, mert úgy tûnt, hogy elég jól haladunk, és van idõnk hosszasabban kajálni meg ücsörögni. Itt azért már nagyon meleg volt, igazából jó lett végre visszaérni Ágfalvára. De ehhez még le kellett menni a kilátó hegyérõl, jobbra-balra kanyarognni jelzetlen és jelzett utakon, majd a Fehér Dániel-forrás után még egy emlekdõ is várt ránk. Közvetlenül a falu elõtt volt egy kis kitérõvel még egy kilátó. Kicsit hezitáltunk, hogy felmenjünk-e a tûzõ napsütésben, de végül is meggyõztük magunkat, hogy ha már itt vagyunk. A kis kilátó elég minimál-kivitelezésû, de ennyi elég is ide, nincsenek magas fák, és innen már lehetett látni Sopron belvárosát is. Mostanában az a kutya mániája, hogy egybõl felmegy az ilyen építményekre, most is már rég fent volt, amikor mi még csak felfelé kaptattunk az emelkedõn.

Hûs erdei úton értünk vissza Ágfalvára, és szerencsére a templom melletti fagyuzó már ki volt nyitva, mire visszaértünk.