Szabola szólt, hogy õt érdekelné ez a túra. Közben lehetne forrást mérni, még kitérõket is lehetne tenni forrásokhoz. Mondtam neki, hogy engem is érdekel, a határidõ elõtt 1 héttel be is neveztünk. Gondoltam, hogy ha a hosszú távra akar menni, akkor azokból a kitérõkbõl úgysem lesz semmi. De azért pár forrás belefért.
A túra neve onnan jön, hogy a rajtban adnak ellátmányt (kaját, piát), és azt a túrázó viszi. És azért elég gazdag volt ez az ellátmány: alma, sió, müzli szelet, csoki, meg ilyenek. Ha egy ellenõrzõ ponton lettek volna ezek, biztos nem vettem volna ennyi mindent. Persze így a rendezõ spórolt meg magának kitelepülésre idõt meg energiát. A bükki és a barangolás szó a túra nevében gondolom nem szorul magyarázatra.
Felsõtárkány közepén volt a rajt, de szerencsére nem a falun kellett végigmenni, hanem vele kb. párhuzamosan az erdõben. Egészen a Kõbánya-oromig, ami a Szikla-forrás felett van. Innen relatíve hosszabb szakasz jött, ahol nem volt emelkedõ, gyorsan haladtunk, majd egy elég hosszú, kellemetlen emelkedõ következett. Útközben, de már majdnem a tetõn megnéztük a
Sáfár-kutat. A hosszú emelkedõt hosszú lejtõ követte, de így is úgy éreztem, hogy soha nem érünk el a Völgyfõ-házhoz, ahol ellenõrzõ pont is volt.
A pontok nem emberesek voltak, kérdésekre kellett válaszolni. Körülnéztünk, beírtuk a megoldást, közben kajáltunk is kicsit. Vágány talált almát a földön, azt rugdostatta velem, amíg a sok rúgástól szét nem esett az alma. Na, itt tényleg tettünk egy kitérõt, bár minimálisat. A
Szent Erzsébet-forrást mérte meg szabola, én meg ládát kerestem nem messze tõle. A forrásnál megint ettem, méghozzá téli fagyit, amit szintén a rendezõk adtak, és szerencsére szabola nem szereti. Pedig kurva jó. Leesett a tetejérõl a csokibevonat egy része, és hát ami leesik, az a kutyáé...
Kis emelkedõ, és meg is érkeztünk Ódorvárhoz, ahonnan szép kilátás nyílt a Bükk déli részére. Néztem is, hogy milyen faszán néz ki az a völgy alattunk, akkor még nem tudtam, hogy oda megyünk majd le elég kellemetlen lejtõn. És hát ha oda lementünk, akkor onnan értelemszerûen vissza is kell majd jönni. Még fent viszont megmértük a
Zsilibes-forrást.
A következõ ellenõrzõpont újra a Völgyfõ-ház, de nem azon a 1,5 km-es úton kell visszamenni oda, mint amin jöttünk, hanem egy jókora kerülõvel. Azt nem egészen értem, hogy a kerülõben miért nem volt ellenõrzõ pont. Egy kérdést lehetett volna szerkeszteni még oda.
Kezdtünk fáradni, a felfele utat szépen, lassan gyûrtük le. A nép kezdett elmaradozni. Eléggé a végén indultunk, tulajdonképpen az utolsó pillanatban, de nem tudtuk, hogy vannak-e még mögöttünk. Az biztos, hogy a szintidõben bõven benne voltunk. A Völgyfõ-háztól a Bujdosó-kõ felé mentünk, útközben a Káló-kúthoz is lement szabola. vágány meg megfürdõtt a patakban, nem mintha annyira meleg lett volna. A Bujdosó-kõtõl kezdõdött az utolsó emelkedõ, itt már igazából visszafelé számoltuk már a kilométereket. Az itinerbõl nem volt világos, hogy hol lesz az utolsó ellenõrzõ pont, csak annyit írtak, hogy zöld jelzés. Ezen jöttünk már egy jó ideje. Aggódtam, nehogy kihagyjuk, de aztán meglett, rögtön a faluba érkezés elõtt.
A faluban megint nem kellett végiggyalogolni, a mellette futó bicikliúton mentünk, ami régen a kisvasút nyomvonala volt. Vágány kért vizet, de hiába mondtam neki, hogy már csak 900 m, és célba érünk, bírja már ki. Csak nem bírta. Adtam neki, akkor meg kiidta a csapot. Fent a hegytetõn durrogást hallottunk, attól megijedt, és olyankor nem eszik, nem iszik. Mostanra megnyugodott, aztán rájött, hogy kurvára szomjas.
1 órával szintidõ elõtt értünk be. A 2 almán kívül mindent megettem-megittam, amit adtak, a saját kajához hozzá se kellett nyúlnom. Szabola vett még a faluban a boltban egy nagy üveg kólát, amit hazáig be is tolt.