Budai 50

Szabolának tekemeccse volt, így õ nem tartott velünk. Régóta el akartam jönni erre a túrára, õszintén megvalva azért, mert szidták. Én semmi kivetnivalót nem láttam a szervezésben. Most egy héttel a Kinizsi elõtt, amolyan fõpróba is volt, egyben nekem ez volt idén az elsõ 50 km-es túrám is.

Mindjárt a túra elején sok emelkedõ volt, de legalább jó sok szintet legyûrtünk. Nem mentünk valami gyorsan, Hüvösvölgy után le is maradtunk Natasával. Legalábbis azt hittük, aztán kiderült krichard és juhi egy elágazónál másik irányba fordult. Így az elsõ ellenõrzõ ponton mi vártunk rájuk, igaz nem sokat, kb 5 percet. Viszont itt, a Virágos-nyeregben sok idõt eltöltöttünk, mivel kajáltunk is. az esõ is eleredt, fel kellett vennem a poncsómat.

A Csúcs-hegy oldalában mentünk végig egy keskeny ösvényen. Nem volt egszerû a poncsóban, ráadásul a sok esõ miatt már eléggé csúszott is a talaj. Szerencsére nem sokáig esett, el is lehetett tenni a poncsót. Ahogy elállt az esõ, már látni is lehetett a kék eget. Nem haladtunk valami gyorsan, sõt rohadt lassúak voltunk. A GPS szerint még épp beérnénk, ha így folytatjuk. Sokáig erdõben mentünk, és annál nagyobb szopás volt, amikor dél körül Nagykovácsi mellett kiértünk a napra. Ekkorra már hétágra tûzött a nap, és rohadt meleg lett. Késés ide vagy oda, a Nagy-Szénáson muszáj volt fényképezgetni, ugyanis nagyon szép a kilátás.

Leérve a Nagy-Szénásról újraszámoltunk, és én már komolyan arra gondoltam, hogy adjuk fel, hiszen nagy késésben voltunk. És itt inkább van értelme, mint távolabb a várostól. Krichard errõl hallani sem akart. Ráálltam, bár marhára nincs ínyemre úgy túrázni, hogy semmi értelme. Én csak és kizárólag a jelvény miatt túrázok, nem azért mert olyan baromira elhivatott természetvédõ, vagy egészséges életmódot élõ egyed lennék. Nincs jelvény, akkor nem megyek sehova. Kivéve a magashegyi túrákat.

Szóval továbbmentem, mert azért az is cseszte a csõrömet, hogy feladjam a túrát. Egy kritikusabb szakasz volt, ahol nem volt turistajelzés, hanem a rendezõk által felfestett jeleket kellett követni. Kicsit kicsik voltak a jelek, és néhol ritkák is. Azért sikerült eltalálnunk Telkire, de nem mondhatnám, hogy gyorsabbak lettünk volna. Telkiben viszont muszáj volt enni meg inni is, majd újra bevetettük magunkat az erdõbe. Sokszor láttunk a fákon rikító színû nyilakat a fákot, amik eddig mindig abba az irányba mutattak, amerre menni kellett. Nem tudtuk, hogy ez mi, de egyszer nem jó felé mutatott. Így megláttunk egy kõbányát, és a GPS segítségével visszataláltunk a helyes útra.

Próbáltam gyorsan menni, amennyire csak lehetett. Nem volt sok hátra, és ha 5-os átlaggal megyünk, még van esélyünk beérni. Sajnos a nagy siettésgben ismét elcsesztem az utat, pont a végén. Üvölteni tudtam volna, hogy lehettem ennyire béna. Legalább 1,5 km-t jelentette ez a hiba. Ez a Vörös-pocsolyás háton volt, innen kicsivel több, mint 6 km volt hátra, 6-os átlaggal még beértünk volna. Ehhez viszont nem volt mese, futni kellett, legalább a lejtõn. Juhi és krichard hátra maradt, mi Natasával elõrerohantunk. Gyorsan odaértünk Adyligetre, ahol ismét újraszámoltuk a hátralévõ utat, és úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk, nem várunk a többiekre, így van esélyünk beérni, és még rohanni sem kell. Viszont két rövid, de meredek emelkedõ még hátra volt, tudtam az le fog lassítani így közel 50 km tájékán.

Pont beértünk a célba, pár perc fórunk volt csak, rögtön utána juhiék is megérkeztek. Õk is megnyomták a végét. Rohadtul megkönnyebültem, hogy sikerült, csak az volt a baj, hogy ugynez megismétlõdött pár héttel késõbb az Olajos körúton, csakhogy ott nem sikerült beérni idõben.