Téli Kabhegy

Már egy hónappal ezelõtt kinéztük ezt a túrát, Óbudavár jó környék, a táv és a szint se megerõltetõ, gondoltuk, jó lesz karácsony elõtt egy ilyen kirándulás. Az idõjárás szerencsére kedvezett, nem esett az esõ, sajnos a hó sem, de ez azért nem volt annyira zavaró. Mivel a túrán csak 7 és 8 között lehetett indulni, ezért ismét korán kellett kelnünk: negyed hatkor már az M0-on robogtunk. Nem kockáztattunk, megvettük az autópálya-matricát is, hogy gyorsabban odaérjünk. Szerencsére a Krichard is eljött, bár még elõzõ délután is vacillált azon, hogy jöjjön-e vagy sem.

Jól számoltunk, fél nyolckor hajtottunk be Óbudavár rövidke fõutcájára és miután leparkoltunk, a Vilmos ház felé vettük az irányt. Neveztünk, majd óra 40-kor elindultunk. A meghódítandó csúcs már most is látszott, bár nem volt annyira kellemes a gondolat, hogy odáig még 15 kilométert kell gyalogolni. A nap is kisütött nemsokára és ez kicsit elviselhetõbbé tette az élénk hideg szelet. Ami viszont számomra elég kellemetlenül hatott, hogy a cipõ rendesen nyomni kezdte a múltheti Börzsönyi-vulkántúra alatt összeszedett és be nem gyógyult vízhólyagjaimat. Juhi és a Balázs már itt megkóstolták az otthonról hozott házipálinkát, de még mielõtt bárki rosszra gondolna, már most leszögezem, hogy semmi részegeskedés nem volt a túra folyamán, talán annyi hogy Juhi többet vigyorgott a szokottnál.

Nyílegyenesen haladtunk a Kabhegy irányába, elõször még földúton, aztán viszont a terep átváltott szántásba és itt szinte minden lépésnél úgy éreztem hogy leszakad a sarkam. Egy örökkévalóságnak tünt míg végre elértük a szántás szélén elterpeszkedõ erdõsávot, de a gyötrelmeknek még itt sem volt vége mert egészen a mencshelyi mûútig továbbra is szántásban haladtunk. A szerencse a szerencsétlenségben annyi volt, hogy a görönygök még meg voltak fagyva, nem kellett sarat dagasztani. Bezzeg visszafelé...

A mûút után normálisabb lett a terep, ligetes,cserjés részeken haladtunk, néhol-néhol kisebb hófoltok bújtak meg a bokrok tövében. Emelkedés szinte minimális, maximum pár méter lehetett és szerencsére már a lábam sem fájt. Tovább haladtunk az egyre erõsödõ napsütésben, bár a Kabhegy felett az idõjárás nem nézett ki valami biztatóan. Nemsokára elértük a Nagyvázsony-Tapolca utat, majd ezt keresztezve elhaladtunk egy vízmû mellett és rátértünk a kék kereszt turistaútra, amely egyenesen a Kabhegy felé vezetett. Nem volt hideg, de azért rajtam volt a sapka, nem akartam újra megfázni.

A csúcs még messze. Kb 6-7 kilométerre lehetett, mikor beértünk a fák közé. Mi a Kricharddal elõbbre voltunk mint a Juhiék, de nem vártuk meg õket, majd fent a tetõn. A terep nem változott, vízszintesen haladt a földút-szerû vájat a kabhegyi torony irányába. Messze elõttünk láttuk a többi túrázót, akik szintén a tetõre igyekeztek. De a terep egyáltalán nem akart emelkedni, már itt látszott, hogy valahol kell majd lennie egy vagy több kellemetlen emelkedõnek, amelyek segítségével leküzdjük majd a szintkülönbséget. Aztán mikor ott magasodott a hegy elõttünk, akkor kezdett meredekebbé válni a terep: elõször csak egy kisebb emelkedõ következett, majd a hegy oldalában haladtunk pár száz métert végül az utolsó 300 méter volt csak igazán meredek. De minden gond nélkül felértünk, pecsételtünk, megittuk a teát, majd átöltöztem és zabáltunk. Minimális, de azért egybefüggõ hótakaró fogadott minket a csúcson.

Kimentünk a kilátóhoz is, körbenéztünk, de nem idõztünk túl sokat, hanem indultunk vissza. Az út majdnem a Tapolca-Nagyvázsony mûutig ugyanazon a nyomvonalon ment, amin idefelé, de valljuk be lefelé kellemesebb volt. A nap is egyre erõsebben sütött, a szél enyhült, nagyon kellemes idõ kerekedett. Egyetlen dolog zavarta csak az idillt, a rengeteg sár. A talaj lassan felengedett és dagonyává változtatta az utakat. Már itt rengeteg dzsuva rakódott a cipõnkre, és már most belegondoltunk, milyen sz@r lesz visszafelé a szántáson. Juhi állandóan megállt a cipõjérõl a sarat vakargászni.

Elértük Nagyvázsonyt, megnéztük a Kinizsi-várat kívülrõl (ld.a lap alján),a Kinizsi-könnye forrást, fotóztunk, majd megkerestük a pecsételõhelyet az egyik sörözõben. Senki ránk se hederített, a pulton hevert a pecsételõ-készlet: önkiszolgáló módszer. Míg az utca szinte teljesen néptelen volt, a kocsmában pezsgett az élet. Nem akartunk hosszan idõzni itt -legalábbis mi a Kricharddal- ezért megvártuk míg a Juhi és a Balázs megisznak odabent valamit és indultunk tovább. Itt már nem voltak turistajelzések, sárga szalagok jelezték a túra útvonalát. A rendezõk korrektek voltak, nem lehetett eltévedni, a sárga szalagok már messzirõl jelezték, hogy merre kell menni. Újra mezõkön, szántások mellett vitt az út, de szerencsére elkerülte a dagonyás részeket. Aztán a cél elõtt kb. három kilométerrel nagyon kellemetlen útszakasz következett: a hatalmas sár ráragadt a cipõnkre és mint valami betonsúly húzta a lábunkat. Ráadásul a terep is hepe-hupás volt, botladoztunk, de azért becsületesen végigszenvedtük. Végül 7 óra alatt teljesítve a távot értünk be a célba, éppen jókor, mert akkora hózápor kerekedett, hogy pillanatok alatt belepte a kis falut.

Jól szervezett, könnyed túra volt, szerintem mindannyiunknak jól esett ez a kis kirándulás.