Dunamenti 15

Egy rövidke tavaszi túrát csináltunk ezen a szombat délelõttön. Eddig csak kétszer voltam a Naszályon, és mindig nagyon nehéznek éreztem. Talán a keleti oldal a legbarátságosabb, az északi a legbrutálisabb. Most délrõl mentünk fel, ami elég meredek ugyan, de nem olyan bokatörõ, mint az északi lejtõ. Nemrég még sokfelé volt hó, de a túrát megelõzõ héten végig meleg volt, gyakorlatilag a csúcson volt csak kevés hó, az is csak foltokban. A déli oldalon még csak sár sem volt.

A Belvárosból indultunk, de Vác nem nagy város, hamar a város szélén találtuk magunkat, és 4 km megtétele után egy parkolóban meg is kaptuk az elsõ pecsétet. Innen kezdett emelkedni az út, de elõször még csak szerényen. Melegen sütött a tavaszi nap, pedig alig múlt el 9 óra. Jó, hogy nem vittem kabátot. Ahogy elhagytuk a hétvégi házakat és beértünk az erdõbe elkezdõdött a kemény emelkedõ. Szabola hozott túrabotot, õ nagyon gyorsan elhúzott, mi juhival lemaradtunk tõle. Többször meg kellett állni pihenni, ilyenkor egy fának dõlve vártam, hogy ismét erõre kapjak. A bakancsom kezdte nyomni a bal lábamon az egyik ujjamat. Ami csak azért zavart kicsit, mert pünkösdkor a Triglavra mennénk, és ebben a cipõben terevezem azt a túrát.

Csak a legvégén láttuk meg a csúcsot jelölõ geodéziai tornyot. Még soha nem voltam fent, hát most bepótoltam. Nem látszik teljesen a Dunakanyar, egy kis szakaszt kitakarnak a fák. A csúcson megkerestük a GCNaTe nevû gyorsítótárat.

Lefelé másik úton mentünk, de csak az elsõ pár km volt más, mint felfelé jövet.Egy helyen elkavartunk, így megcsodáltunk egy külszíni fejtést, de hamar rátaláltunk a helyes útra. A városba visszaérve ismét elõjött az ujjtörés a lábamon, ami most már határozottan idegesített. Nem tudom mi lesz így a nagyobb hegyekben.