Mátraháza - Sirok

Juhi elkezdte a kéktúrát, rögtön meg is vette mind a 3 igazolófüzetet. Meg is csinált jó 100 km-t Pest környékén, aztán csodák csodájára megunta. Azért egy turai bográcsos hétvége után-közben, Pünkösd hétfõn elmentünk a Mátrába egy olyan szakaszra ami nincs meg neki, se Odettnek, és nekem is üres a 2. füzetben. Ez pedig a Mátrabérc eleje volt Sirok-Kékestetõ között egy kis hosszabbítással Mátraházáig. Annyi szépséghibával, hogy visszafelé történt a túra, tehát a humánusabb irányba mentünk. Érdekes volt erre menni, eddig mindig a fordított verziót csináltam, és nem nyáron, hanem tavasz elején-közepén. Útközben sehol egy falu, és a legtöbbször nem széles szekérúton, hanem szûk ösvényen mentünk. Tavasszal még nem szokott buja vegetáció lenni, de most teli volt az út széle csalánnal meg mindenféle szúrós szarral.

2004 addigi legmelegebb napja volt, szerencsére az ország legmagasabb pontján töltöttünk belõle 3,5 percet. Felfelé a sípályán valahogy nem vígasztalt, hogy valószínûleg itt van a legkevésbé meleg az országban. Utoljára nyolcadikban mentem erre felfelé, akkor baromi hosszúnak tûnt az a 3 km Kékestetõig. Most valahogy hamarabb eltelt, de bele is izzadtunk. Elugrottunk pecsételni a Szanatóriumhoz, majd vissza fel a csúcsra. Nem szarakodtunk, egybõl mentünk is tovább, immáron a Kontra-Mátrabéc útvonalon. Ahogy szabola az egykori lerásában említette, innen csak lefelé lehet menni. Errõl szólt a következõ egy-másfél óra. Persze közben megálltunk a Sas-kõ, Disznó-kõn, a Markazi-kapunál ivott egyet a kutya, a Hármashatár-erdészháznál pedig leültünk ebédelni egyet, ha már pecsételõhely is volt ott. Eddig is volt pár kisebb emelkedõ, de igazából elhanyagolható. A túra nehezebb része most következett.

Mivel nem volt útközben falu, forrás is kevés, és az sem mûködött, sok vizet kellett magunkkal hozni. De így sem eleget, illetve a végén már jócskán kellett tartalékolni, és megint az mentett meg minket, hogy krichard 2 literrel többet hozott, mint a többiek. Evés alatt elvágtattunk juhival egy közeli forráshoz, ami persze nem mûködött.

A hullámvasút elsõ része a Szár-hegy volt. Elõrementem, mert nekem még a ládázásra is kellett idõ. Mire megtaláltam, már a többiek is fent voltak a csúcson. Alig érezhetõ rövid lejtõ után jött a Cserepes-tetõ, majd egy erõteljesebb lejtmenet után az Oroszlánvár. Természetesen minden fordítva volt, mint a Mátrabércen. Ott egyre magasabb, most egyre alacsonyabb hegytetõket másztunk meg. Az Oroszlánvár még lefelé is nagyon durva volt. Leérve az aljára a Domoszlói kapuhoz, még kb. 10 km várt ránk. Nem tûnt fel, de nagyon lassan haladtunk, átlagsebességünk alig volt több 3 km/h-nál.

Rögtön elvétettük az utat felfelé a Jagusra. Kivételesen ez a hegy ebbõl az irányból durvább. Nem lett volna gond, mert az út, amin mentünk, visszacsatlakozik a kékbe, de akkor kimarad a láda. A lányok úgy döntöttek, hogy leszarják a ládát, juhi meg krichard visszamentek az elágazóba, én meg toronyiránt közelítettem meg a jelzett utat. Aztán volt még egy elkeverés, méghozzá a következõ hegy elõtt. Ott a fiatalosban nem vettünk észre egy letérést, de csak 200 m-t mentünk feleslegesen. Ott viszont nem volt alternatíva, vissza kellett menni megkeresni a jelzést, mert a fiatal erdõ áthatolhatatlan volt. Az utolsó igazán kemény emelkedõ a Szederjes-tetõ volt. Felérve mindenkinek szederjes volt a feje. Gyors ládázás, majd egy gyors fotózkodás lent a nyeregben a Jóidõ-kútnál. Kezdtem kitikkadni, és elfáradni. Pedig télen megfordult még a fejemben, hogy jó lenne megcsinálni egy Mátrabércet megint, de nem igazán vagyok most abban az erõben, hogy ez menjen.

A Gazos-kõi kilátópontnál megittuk az utolsó vizünket, de innen már tényleg csak lejtõ van az egykori siroki vasútállomásig. 5 km, cirka 1 óra séta. Azért a lejtõ is tud szar lenni, fõleg ha közben szederindákat is kell kerülgetni.