Hochobir

A Hochobir volt a második hegy a Karawankákban, amire felmásztunk. Csak kicsivel alacsonyabb, mint a Mittagskogel, de ez nem a határon van, mint a legtöbb magas csúcs a Karawankákban. Közelebb is van Klagenfurthoz, úgyhogy talán innen a legfaszább a rálátás a városra. A hegyrõl angol nyelven bõvebb információ van a http://www.summitpost.org oldalon.

Több úton meg lehet közelíteni a csúcsot, mi a legrövidebbet választottuk. Egyik sem mondhatni nehéznek, vagy veszélyesnek. Gyakorlatilag fel kell sétálni a hegycsúcsra. Persze azt azért hozzá kell tenni, hogy télen nagy hóban, illetve szar idõben azért érhetik meglepetések az embert a magas hegyekben. A csúcs alatt kb. 300 méterrel menedékház is van, mi azonban ezt nem érintettük.

Ahogy a Mittagskogel megmászásánál, most is beleestünk abba a hibába, hogy nem indultunk korán. Sõt, talán még késõbb, mint akkor, és a szintemelkedés is több most kb. 100 méterrel, mivel alacsonyabbról indultunk. Zseblámpánk nem volt, ezért végig azon izgultam, hogy még sötétedés elõtt visszaérünk-e.

Aszfaltúton indultunk el, aminek hamar vége szakadt, és enyhén emelkedõ úton mentünk felfelé a vízeséshez. Innen egy rövid, de rendkívül meredek ösvényen kellett továbbmenni, de szerencsére még elég alacsonyan voltunk ahhoz, hogy nagy fák nöljenek, így azok gyökereiben meg lehetett támaszkodni. A rövid kaptató egy kocsiútszerûségre vezetett, gondolom ez is a faluba visz le, csak a szerpentinek miatt jóval hosszabb úton. Rögtön fel is frissülhettünk egy kis forrás segítségével, majd az úton haladtunk tovább, ami meglehetõsen lankásan vitt egyre feljebb. A térkép szerint az útnak vége szakad, a turistajelzés is letér róla és egy kis patak mellett vitt tovább. A patak vizét meg is kóstoltuk, persze rohadt hideg volt. Amúgy itt még csak 1000-1100 méter magasan jártunk.

Meglepõdve tapasztaltuk, hogy az út nem szûnt meg, mint ahogy a térkép jelölte, hanem a patak másik oldalán futott felfelé,csak jóval kanyargósabban. Visszatértünk az útra, közben többször kereszteztük a kis vízfolyást is. Szûk völgyben mentünk felfelé, elõttünk magasodott a Hochobir csúcsa, de addig még 1 km-t kell mászni felfelé. Rohadt soknak tûnt, pedig gyakorlatilag ott volt elõttünk.

Bementünk egy fenyvesbe, itt végleg elhagytuk a széles utat. Egy patakmedernek tûnõ objektum mellett megálltunk kajálni. Víz nem volt bennt, csak nagy kövek. Valami idõszakos vízfolyás lehet, ami elapad, amikor már nincs hó, ami elolvadjon. Kicsit távolodtunk a hegycsúcstól, tulajdonképpen balról megkerülve, a másik oldaláról visz fel rá a turistaút. Ebbõl az irányból meredeken szakad le több száz métert, azért tûnik úgy, hogy nagyon közel van. Az erdõben szerpentinezve mentünk felfelé, itt kezdett el megfájdulni a fejem, ami csak egyre szarabb lett. Egy kis nyeregben, ahol turistautak találkoznak meg is álltunk pihenni, újból kajáltunk.

A Kamnik Alpe látképe

Szintben mentünk pár száz métert, átértünk a hegy másik oldalára. Dél felé hatalmas sziklatömeget láttunk, késõbb kiderült ez a Steiner Alpe, vagy Kamnik Alpe. Ez már Szlovéniában van, és jóval magasabb, 2500 méteres. Ezen foltokban még hó is látszódott. Két jobbkanyarral a csúcs irányába fordultunk, és rátértünk arra az útra, ami a közeli hüttétõl visz fel a csúcsra. Itt már emberekkel is találkoztunk, õk valszeg a hütte felõl jöttek/mentek. A nagy fenyvest ekkorra már törpefenyõk váltották fel, ezek között kanyargott a széles, köves út. Szabola is kifáradt kicsit, de egy csoki helyrehozta.

1900 méter magasan feltankoltunk egy forrásból, majd rövidesen átkeltünk egy delelõ gulyán. A cél már kézzelfogható közelségbe került, a kereszt is látszott rajta. Hétágra sütött a nap, rövidgatyában sem fáztam. A fejfájásom kicsit idegesített. Gondolom azért fájdult meg, mert végig azon stresszeltem magam, hogy érjünk vissza minél elõbb.

Körpanoráma a csúcsról

A csúcson fél órát töltöttünk. A változatosság kedvéért ismét kajáltunk, és persze fényképeztünk.2000 méterrel alattunk ott volt Klagenfurt, mégis mintha csak egy köpésre lett volna. Végig lehetett nézni a Karawankák vonulatát a Koschutától a Mittagskogelig, csak sajnos pont abból az irányból sütött a nap. Itt azért felvettem a széldzsekit, legalább arra az idõre, amíg egy helyben voltunk. Távcsõn keresztül még a kocsit is láttuk, 1500 méterrel alattunk.

Négy körül indultunk vissza. A tehenek felébredtek, sétáltak egy kicsit, közben legelésztek. Próbáltam gyorsan menni, és néhol bevárni a többieket. Addig is le tudok ülni egy kõre pihenni. De ettõl nem lett jobb a fejfájásom. Az erdei szakaszon azért figyelni kellett a csúszós kövekre, nem lehetett csak úgy rohanni. Kiérve a szélesebb kocsiútra kiterültem az úton, jól esett a rövid fekvés. Ekkor már nem láttuk a napot, a nagy hegyek mögé már lebukott, de még világos volt. Nem a patakmeder melletti ösvényen mentünk le, hanem a kocsiutat követtük. Így legalább nem kell a jeleket állandóan figyelni. Egész gyorsan haladtunk, csak a vízesésnél lévõ meredek részt volt viszonylag nehéz leküzdeni. Itt még fényképezgettünk párat a félhomályban, majd pont naplementére vissza is érkeztünk a kocsihoz.